Hatalmas élmény volt számomra a kórusok éneklése is, de nem csak a nagy miséken, hanem a HUNGEXPO területén is a reggeli dicséretek, vagy a napi miséken is. Fontos megtapasztalásom lett: ne csak a tudásukat gyarapítsuk, hanem egész lényüket evangelizáljuk, hogy legyen tapasztalatunk arról, mennyire szeret bennünket az Isten. A nigériai bíboros is ezt erősítette meg bennem.

Egy tanúságtétel a következőben erősített meg: „Az eucharisztikus kongresszus hatalmas lehetőség volt a megújulásra, és most megmutathatom magamnak, hogy más lettem, okosabban és türelmesebben állok a dolgokhoz. Konfliktushelyzetben jobban próbálok nem szólni vissza, nem felemelni a hangomat, ahogyan előtte felemeltem. Ha valamit el kell magyaráznom, türelmesen teszem. És ha jönnek a konfliktusok, kihívások, akkor szinte örülök: ez az, itt van a lehetőség, most kell megmutatnod, mi az, ami változott benned a múlt héten, a Szentlélek kegyelméből.”

Ha az ember mozgássérült, sok egyházi rendezvényről lemarad. Az internet azonban lehetővé teszi a számára, hogy meghallgasson előadásokat és bekapcsolódjon szentmisékbe. A lelki élmény más, de nem kisebb. Jól tudjuk, nincs kisebb kegyelem, meg nagyobb kegyelem. Ha Isten egy bizonyos fajta kereszt hordozására hív, jól tudja, hogy bátran vinni fogjuk, és azt is kimódolja, hogy akik egy-egy egyházi, közösségi eseményről lemaradnak, azok is részesüljenek az események áldásaiból.
Így volt ez a budapesti rendezésű Eucharisztikus Kongresszussal is az én életemben. A nyitó szentmisét és a záró szentmisét néztem meg, és meghallgattam Böjte Csaba előadását.
A szentmiséket nézve az jutott eszembe, hogy minden elismerés a szervezőknek. Az az érzés alakult ki bennem, hogy akik jelen lehettek a Hősök terén, békével a szívükben tölthettek el aznap 2-3 órát. Ritka ajándék a lelki béke. A legmélyebb nyomot mégis Böjte Csaba előadásából egy történet hagyta bennem.
Böjte Csaba autóval ment egyik házukból a messze fekvő másik házukba egy zimankós novemberi délután. Látott egy férfit az út mentén stoppolni. Megállt mellette és fölkínálta az utazás lehetőségét. Az atyafi mielőtt beszállt, s megmondta, hogy haza, a feleségéhez igyekszik, olyan csúnyán beszélt hitveséről, hogy Csaba testvérnek minden kedve elment a férfi szállításától. Végül azt mondta a férjnek a ferences szerzetes, hogy vagy most azonnal mond valami jót a feleségérő, vagy nem viszi sehova.
A mérges ember kis morfondírozás után annyit szólt: „Hát, a palacsintája, amit süt az nagyon jó.” Erre beszállhatott a kocsiba, de ahogy jobban elhelyezkedett, eszébe jutott még valami: „De a töltött káposztát, azt még jobban csinálja”.
Elég az hozzá, mire haza értek „majdhogy nem szentté avatták az asszonyt” – mondta Csaba testvér.
Hányszor vagyok én úgy, hogy mérgesen beszélek valakiről, akit nagyon szeretek, csak azért, mert nehezet kér tőlem. Ez az ember valószínűleg feladatot kapott a feleségétől, talán, hogy utazzon el valamiért ebben a mocsok időben. Jól jött neki egy sofőr, akiből alkalmi lelki vezető vált. Nekem is jól jönne néha ilyen útbaigazítás…
Lehet, hogy e sorok olvasója most azt gondolja, hogy egy hét egyetlen tanulság – mi az? A tanulságoknak azonban érdekes természetük van. Egyik a másikkal kapcsolódva olyan hálót alkot, amely lefedi a valót: s résein részleteket enged belőle szemlélni.

NEK miniatűrök – NEK egypercesek
– A nyitó szentmisére érkező, zászlókkal és hangos énekszóval vonuló zarándokokat látni az Oktogon közepén.
– A földalattiból tömött sorban felfelé igyekvő, ünneplőbe öltözött kis-székes emberekkel egymásra mosolyogni, s tudni: mind ODA igyekszünk, együvé tartozunk.
– Gyönyörűen éneklő kórusokat, szépen megszólaló zenekarokat büszkén hallgatni.
– Kedves, készséges önkénteseket látni.
– Fáklyákat magasba emelve teli torokból énekelni: Krisztus kenyér, s bor színében…
– Erkélyről integető néninek visszaintegetni.
– Ferences testvérekkel váratlanul találkozni.
– Izgalommal várni a Pápa-mobilt, majd Ferenc pápának integetni.
– Ferenc pápának a pápai himnuszt énekelni.
Hát ezek mind könnyet csaltak a szemembe, s azóta is úgy gondolok erre: köszönöm Istenem, hogy részese lehettem.
Ja, és az ebédek a HUNGEXPO-n, olyan zökkenőmentesek volt – ebből is csak tanulni lehetett!

Ferenc pápa beszéde a záró szentmisén. Nagy várakozás, érzelmi emelkedettség volt mindenkiben, s ez különösen érzékennyé tett arra, hogy Ferenc pápa minden egyes mondata gondolatokat indított el bennem. Fontos dolgokra irányította a figyelmemet, a saját életemmel kapcsolatban is. Elgondolkodtam, mit kellene másként csinálni. Ne dőljön senki sem hátra, hallhattuk a felhívást! Az ember maradjon alázatos, akármilyen hivatalt is tölt be, akármilyen magasan is van. Sőt, törekedjen arra, hogy legyen mindenki szolgája – Szent Ferenc a gyakorlatban is megmutatta ezt.
Nem szeretem a tömeget, a látványos nagy rendezvényeket sem igazán. Minél meghittebb legyen a környezet az imádsághoz, ezeket a helyeket keresem. Nem gondoltam volna, hogy amikor több tízezer ember vonul, gyűlik össze, és énekel, a pápai és a magyar Himnuszt, az eucharisztikus kongresszus himnuszát, ennek hihetetlen ereje volt. Rá kellett jönnöm, hogy az a fontos, ami bennem megy végbe, s ebben a „tömeg” is segíthet. Jézus is sokszor tanította a tömeget, és szeretete feléjük is megnyilvánult. Megesett rajtuk a szíve.

„Minden kegyelem.” Vannak olyan pillanatok az ember életében, amiket nem tud megfogalmazni. Amik szavakkal nem írhatók le, éppen csak körülírhatók.
Hálás vagyok az Úrnak, hogy megajándékozott minket ezzel a különleges „élménnyel”, és, hogy az én emberi erőlködéseim ellenére (vagy éppen mellette) elérte, hogy kisfiunk a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszuson vehette először magához az Úrjézus testét!
S, hogy mit viszek ebből tovább? A kegyelmet. A hitet. A Szentlélek erejét.
Azt a csendesen, de hihetetlen nagy erővel megragadó Lelket, aki – ha engedjük – vezet bennünket arra, amerre Ő akar. Engem most éppen ide, ezen sorok megírásához vezetett. Hiszem, hogy mindazok, akik szomjasak és az Általa kínált forrásból isznak, azoknak belsejéből „ az Írás szava szerint, élő víz folyói fakadnak.” (Jn 7,37)

„Az Oltáriszentséget hódolattal körül venni mindig csodálatos dolog, így a szolgálat nekem sokkal inkább kapott ajándék volt.
Sosem tudom meghatottság nélkül kezembe venni az Urat, arra gondolva, hogy Ő kiszolgáltatja magát, nekem, aki szolgájának sem vagyok méltó és Ő barátjaként szeret. Öröm és megtiszteltetés volt szolgálni Neki…. Az áldoztatást követően pedig az összegyűjtött Oltáriszentséget őrizhettem, – amig a szervezők el nem vitték- csak nem két órán keresztül. Ez alatt a szentségimádás alatt igazán volt lehetőségem a hálaadásra, dicsőítésre a vele való bensőséges együttlétre.”

Scroll to Top