Ferenc Pápa december 24-én megnyitotta a Szentévet – a Remény Szent Évét
Formálódjunk az ima által a reményre!
A szentév előkészítéséül – 2024 hálaadó vigíliáján – így fogalmazott a Szentatya: „A keresztény ember, Máriához hasonlóan, a remény zarándoka. És pontosan ez lesz a 2025-ös szentév témája: »A remény zarándokai.« Kedves testvérek, érdemes feltennünk a kérdést: Róma készül-e arra, hogy a szentévben a »remény városa« legyen? […] Az egyházi és civil közösség tanúságtételéről van szó; olyan tanúságtételről, amely nem annyira eseményekben, hanem életstílusban, az együttélés etikai és lelki minőségében nyilvánul meg. A kérdést tehát a következőképpen fogalmazhatjuk meg: munkálkodunk-e azon, mindenki a maga területén, hogy ez a város a remény jele legyen azok számára, akik itt élnek, és azok számára, akik ide látogatnak?”
Ez a kérdés nekünk is szól Magyarországon, s szerte a Kárpát-medencében!
A négy stilizált emberalak (egy piros, egy sárga, egy zöld és egy kék figura) a világ négy sarkából érkező emberiségre utal. Mindegyikük átöleli az előtte álló alakot, kifejezve a szolidaritást és testvériséget, amelyeknek egyesíteniük kell a népeket. A sorban az első emberalak a keresztbe kapaszkodik, amely a hit jelképe, és amely kapcsolódik a horgonyhoz, a remény szimbólumához, amiről soha nem lehet lemondani. A négy figura alatt látható hullámok azt jelképezik, hogy az élet hajója nem mindig halad nyugodt vizeken. Nem véletlen az alakok színe sem: a piros a szeretetet, a cselekvést és a javakban való osztozást jelképezi; a sárgás-narancssárgás szín az emberi melegséget fejezi ki; a zöld a békét és a kiegyensúlyozottságot idézi; a kék pedig a biztonságra és a védelemre utal. A kereszt és a horgony fekete-szürke színe a tekintélyt és a belső tartást jelképezi.
A kép azt is ábrázolja, hogy a zarándok útja nem egyéni, hanem közösségi, amely a kereszt felé tart. A kereszt is mozgásban van, az emberek felé hajol, hogy elébük menjen, és soha ne hagyja magukra őket, hanem felkínálja a jelenlét bizonyosságát és a remény biztonságát.
Rino Fisichella érsek, az Evangelizáció Dikasztérium prefektushelyettese mondja: „Ahhoz, hogy a szentév olyan esemény legyen, amely lelkileg gazdagítja az Egyháznak és Isten egész népének az életét azáltal, hogy a remény konkrét jelévé válik, a keresztény reményre jellemző várakozás szellemében kell előkészíteni és megélni a közösségekben. (…)
Sokan vannak, akik mindennap imádkoznak; talán azt is megkockáztathatom, hogy mindenki imádkozik. Semmilyen statisztika sem tudna pontos számokkal és százalékos arányokkal szolgálni az embereknek erről a bensőjükben zajló eseményéről, hiszen egészen személyesen élik meg az ima sokszínűségét. Kezdve azoktól, akik gyors keresztvetést végeznek, egészen azokig, akik naponta részt vesznek a szentmisén, az imádkozás módjainak olyan széles skálája létezik, hogy senki sem tudja hiánytalanul összegyűjteni és megfogalmazni őket. A sebtében végzett imától a szórakozott imáig; a szemlélődő imától a bánat könnyeivel küzdő imáig…
Az imát nem gyömöszölhetjük semmilyen sémába, mert hitünket alapvetően meghatározza az, hogy a hívő egyén bensőséges és kizárólagos személyes kapcsolatban áll Istennel. Az imádság éve tehát ebbe az összefüggésbe illeszkedik. Az Úrral való kapcsolatot szeretné elősegíteni, és valódi lelki megpihenésre kíván alkalmat nyújtani. Olyan oázis megteremtésében szeretne segíteni, amely távol van a mindennapi stressztől, és ahol az ima a hitben, reményben, szeretetben élt keresztény élet táplálékává válik. »Taníts meg minket imádkozni« (Lk 11,1). Valóban meg kell tanulnunk imádkozni, és az igazi Mester csakis ő lehet: Jézus, az Isten Fia, aki a Miatyánkkal forradalmasította az emberi imádság világát. A »taníts meg minket imádkozni« jelmondat már önmagában ima, mely a szív mélyéből fakad, azzal a vággyal, hogy meghallgatásra találjon. Ehhez a kérőimához kapcsolódóan arra gondoltunk, hogy javaslunk néhány egyszerű eszközt, melyek többségét közösségeink már napi szinten használják. Tehát már ismert és gyakorolt imaformákat szeretnénk javasolni, hogy (…) intenzívebben és gyakrabban éljük meg őket, s ezáltal az Úrral való kapcsolatunk elmélyüljön.”
Egy Betlehemben született gyermek – középkori karácsonyi ének (Youtube)
1. Istenre szomjazunk, „Isten koldusai” vagyunk, ezért imádkozunk
Az ima a hit lélegzetvétele, a hit legsajátabb kifejeződése. Egyfajta kiáltás, mely az Istenben hívő és bízó ember szívéből fakad fel – kezdte Ferenc pápa a tanítást.
Gondoljunk Bartimeus történetére, aki az evangélium egyik szereplője (vö. Mk 10,46–52 és párhuzamos helyek), és megvallom nektek, számomra a legrokonszenvesebb az összes közül. Vak volt, ülve koldult az út szélén, városának, Jerikónak határában. Nem névtelen szereplő, hanem van arca, van neve: Bartimeus, vagyis „Timeus fia”. Egy nap meghallja, hogy Jézus arra fog elhaladni. Jerikó ugyanis sok ember találkozási helye volt, folyamatosan zarándokok és kereskedők haladtak át rajta. Bartimeus pedig lesben állt: mindent megtett volna, csak hogy találkozhasson Jézussal. Sokan ugyanígy tettek: emlékezzünk Zakeusra, aki felmászott egy fára. Sokan akarták látni Jézust, ő is.
Így ez az ember úgy jelenik meg az evangéliumokban, mint egy torkaszakadtából kiáltó hang.
Ő nem lát minket; nem tudja, Jézus közel van-e vagy távol, de hallja őt, megérti a tömeg viselkedéséből, mely egyre csak nő és közeledik… De ő teljesen egyedül van, és senki sem törődik vele. És mit csinál Bartimeus? Kiált. Kiáltozik, és egyre csak kiáltozik. A birtokában lévő egyetlen fegyvert használja: a hangját. Elkezdi kiabálni: „Jézus, Dávid fia, könyörülj rajtam!” (Mk 10,47). És csak folytatja a kiabálást.
Folytonos kiabálása bosszantó, nem tűnik jól neveltnek, és sokan szidalmazzák, rászólnak, hogy hallgasson: „Viselkedj rendesen, hagyd ezt abba!” De Bartimeus nem tágít, sőt, még hangosabban kiabál: „Jézus, Dávid fia, könyörülj rajtam!” (Mk 10,47). Ez azoknak a gyönyörűséges makacssága, akik kegyelmet kérnek és kopogtatnak, Isten szívének ajtaján kopogtatnak. Ő kiáltozik és kopogtat.
Ez a „Dávid fia” kifejezés nagyon fontos; azt jelenti: „a Messiás”. Ő tehát megvallja a Messiást.
Ez a hitvallás ennek a mindenki által megvetett embernek a szájából hangzik el.
És Jézus meghallja a kiabálását. Bartimeus imája megérinti a szívét, Isten szívét; és megnyílnak számára az üdvösség kapui. Jézus magához hívatja. Talpra ugrik, és azok, akik korábban el akarták hallgattatni, most a Mesterhez vezetik. Jézus beszél vele, kéri, hogy fejezze ki vágyát – ez fontos! –, és akkor a kiáltás kéréssé válik: „Uram, hogy újra láthassak!” (vö. Mk 10,51).
Jézus azt mondja neki: „Menj, hited megmentett” (Mk 10,52). Elismeri, hogy ennek szegény, tehetetlen, megvetett embernek olyan nagy erejű hite van, amely kiváltja Isten irgalmasságának és hatalmának megmutatkozását.
A hit azt jelenti, hogy van két, égre emelt kezünk, van kiáltozó hangunk, mely a megmenekülés, az üdvösség ajándékáért esdekel.
A katekizmus kijelenti, hogy „az imádság alapja az alázat” (Katolikus Egyház katekizmusa, 2559). Az ima a földből születik, a humuszból – amelyből az „alázatos” [humilis] és az „alázat” [humilitas] szavak származnak –, elégtelen létállapotunkból, Isten utáni folytonos szomjazásunkból (vö. ugyanott, 2560–2561).
A hit, láttuk Bartimeusnál, kiáltozás; a hitetlenség pedig ennek a kiáltozásnak az elfojtása. Ez volt azoknak az embereknek a magatartása, akik el akarták hallgattatni: ők nem voltak hívők, de ő az volt. A kiáltozásnak az elfojtása egyfajta „cinkos hallgatás”. A hit tiltakozik egy keserves állapot ellen, melynek nem értjük az okát; a hitetlenség egy helyzet elviselésére korlátozódik, melyhez már alkalmazkodtunk.
A hit remény a megmentésben; a hitetlenség hozzászokás a minket elnyomó rosszhoz, hagyva mindent a régiben.
A katekézissorozatot Bartimeus kiáltásával kezdjük, mert vélhetően ő olyan személyiség, akinek az alakjába már minden bele van írva. Bartimeus kitartó ember. A körülötte lévők azt mondogatták, hogy a könyörgés hasztalan, hogy az csak megválaszolatlan hangoskodás, hogy az csak zajongás és kész, és kérték, hogy hagyja abba a kiabálást: de ő nem hallgatott el. És végül megkapta, amit akart.
Hangosabb, mint bármely ellentétes érvelés, az ember szívében egy kérlelő hang szól. Mindannyiunkban ott szól ez a hang. Ez a hang magától tör utat magának, anélkül, hogy bárki parancsolna neki.
Ez a hang rákérdez földi utunk értelmére, különösen, amikor sötétben vagyunk: „Jézus, könyörülj rajtam! Jézus, könyörülj rajtam!” Gyönyörű ima ez.
De vajon ezek a szavak nincsenek-e belevésve az egész teremtésbe? Minden kérlel és könyörög, hogy az irgalom misztériuma véglegesen beteljesedjen. Nem csak a keresztények imádkoznak: minden férfival és nővel osztoznak az ima kiáltásán. És még tágasabban is szétnézhetünk: Pál azt mondja, hogy az egész teremtés „sóhajtozik és vajúdik” (Róm 8,22). A művészek gyakran tolmácsolják a teremtésnek ezt a néma kiáltását, amely minden teremtményt belülről feszít és főleg az ember szívéből tör fel, mert az ember „Isten koldusa” (vö. KEK 2559). Gyönyörű meghatározás ez az emberről: „Isten koldusa.”
ÁPRILY LAJOS: Bartimeus
Szép volt, anyám, mikor a két szelíd kéz
megérintette fénytől szűz szemem,
világgá lett a bús világtalanság,
s öröm borzongott át a lelkemen.
Koldus-kövem felett, a tér derengett,
arcom felé egy arc világított,
s káprázva néztem hívó, mély szemébe
Annak, ki jött, megállt, meggyógyított.
Szép volt, anyám, szememmel simogatni
virág selymét, gyümölcsök bársonyát,
vagy messze-húzó út ívét követni
a dús vetésű Jordán-tájon át.
Ma is csodám a csillagsűrüs éjjel,
a nyári éj, mely csóvákat hajít,
a virradat, mely kútvízhez kicsalja
a város nőit és galambjait.
Jerikó minden színe birtokom lett.
Egész világ. De meddig lesz enyém?
Ha börtönömbe holnap visszahullnék,
tán elhullatnám s elfelejteném.
A pálma zöldjét, esti domb liláját,
barna leányrajt, bíbor rózsatőt.
De lelkem mélyén hordozom halálig,
hogy láttam Őt, anyám, hogy láttam Őt!
2. Az imában mindent elmesélhetünk Istennek!
Megtesszük a második lépést az imádságról szóló katekézisek útján. Az ima mindenkinek az életében jelen van: akármilyen vallású emberről legyen is szó, sőt valószínűleg azoknak az életében is, akik semmilyen valláshoz sem tartoznak. Az imaönmagunk rejtett mélyén születik, azon a belső helyen, amelyet a lelkiségi írók gyakran „szívnek” hívnak (vö. Katolikus Egyház Katekizmusa, 2562–2563).
Tehát az imádkozás nem valami mellékes dolog bennünk, nem valami másodlagos és elhanyagolható képességünk, hanem önmagunk legintimebb misztériuma. Ez a misztérium imádkozik bennünk.
Az érzelmek imádkoznak, de nem mondhatjuk, hogy az ima csak érzelem. Az értelem imádkozik, de az imádkozás nem csak szellemi cselekvés. A test imádkozik, de még a rokkantság legsúlyosabb állapotában is beszélhetünk Istennel. Tehát az egész ember imádkozik, ha a „szíve” imádkozik.
Az ima előrelendülés, önmagunk fölé emelkedő fohászkodás: olyasmi, ami személyünk legmélyén születik, és előrenyúlik, mert találkozásra vágyik. Ez a vágyakozás több mint szükséglet, több mint szükségszerűség: ez egy út. Az ima egy tántorgó „én” hangja, aki tapogatózva halad előre és keres egy „te”-t. Az „én” és a „te” közötti találkozást nem lehet számológéppel számítgatni: emberi találkozás, és a legtöbb esetben tapogatózva haladunk előre, hogy rátaláljunk a „te”re, akit az „énem” keres.
A keresztény ima forrásánál viszont kinyilatkoztatás áll: a „Te” nem maradt titokba burkolózva, hanem kapcsolatba lépett velünk.
A kereszténység az a vallás, amely folyamatosan Isten „megnyilvánulását”, feltárulását, epifániáját ünnepli.
A liturgikus év első ünnepnapjain ezt az Isten ünnepeljük, aki nem maradt rejtve, hanem felkínálja barátságát az embernek. Isten feltárja dicsőségét Betlehem szegénységében, a keleti bölcsek szemlélésében, a Jordánnál történő megkeresztelkedésben, a kánai menyegző csodájában. János evangéliuma összefoglaló kijelentéssel zárja a prológus nagy himnuszát: „Istent soha senki nem látta: az egyszülött Fiú, aki az Atya keblén van, ő nyilatkoztatta ki” (Jn 1,18). Jézus volt az, aki kinyilatkoztatta nekünk Istent.
A keresztény ember imája egy végtelenül gyengéd arcú Istennel lép kapcsolatba, aki nem akar félelmet kelteni az emberben. Ez a keresztény ima első jellemzője.
Míg az emberek mindig is ahhoz voltak szokva, hogy kissé ijedten közelítsenek Istenhez, kissé félve ettől a lenyűgöző, de egyben félelmetes misztériumtól, míg ahhoz voltak szokva, hogy szolgalelkűen tiszteljék őt, mint egy alattvaló, aki nem akar tiszteletlen lenni urához, addig a keresztények úgy fordulnak felé, hogy merik őt bizalmasan „Atyának” szólítani. Sőt, Jézus másik szót használ: „apu”, „papa”, „édesapa”.
A kereszténység minden „feudális” jelleget kiküszöbölt az Istennel való kapcsolatból.
Hitünk örökségében nincsenek jelen olyan kifejezések, mint „alárendeltség”, „szolgaság” vagy „hűbéresség”; hanem olyan szavak érvényesülnek, mint „szövetség”, „barátság”, „ígéret”, „közösség”, „közelség”.
A tanítványokhoz intézett hosszú búcsúbeszédében Jézus ezt mondja: „Többé nem mondalak titeket szolgáknak, mert a szolga nem tudja, mit tesz az ura. Barátaimnak mondtalak benneteket, mert mindazt, amit hallottam Atyámtól, tudtul adtam nektek. Nem ti választottatok engem, hanem én választottalak ki benneteket; és arra rendeltelek, hogy elmenjetek és gyümölcsöt teremjetek, és gyümölcsötök megmaradjon azért, hogy bármit kértek is az Atyától az én nevemben, megadja nektek” (Jn 15,15–16). Ez egy biankó csekk: „Bármit kértek is az Atyától az én nevemben, megadom nektek.”
Isten a barát, a szövetséges, a vőlegény (a házastárs). Az imádságban bizalmi kapcsolatba léphetünk vele, olyannyira, hogy Jézus azt tanította nekünk a miatyánkban, hogy egy egész sor kéréssel forduljunk hozzá.
Istentől mindent, de mindent kérhetünk; elmagyarázhatunk neki mindent, elmesélhetünk neki mindent!
Nem számít, hogy az Istennel való kapcsolatunkban nem érezzük magunkat tökéletesnek: nem vagyunk jó barátok, nem vagyunk hálás gyermekek, nem vagyunk hű házastársak. Ő továbbra is szeret bennünket. Ez az, amit Jézus végérvényesen bizonyít az utolsó vacsorán, amikor azt mondja: „E kehely az új szövetség az én vérem által, amely értetek ontatik” (Lk 22,20). Ebben a mozdulatban Jézus elővételezi a vacsora termében a kereszt misztériumát. Isten hű szövetséges: ha az emberek nem szeretik többé, ő továbbra is szeret, még ha a szeretet a Kálváriára vezeti is. Isten mindig közel van szívünk ajtajához, és várja, hogy kinyissuk előtte. És néha kopogtat a szívünkön, de nem ront ránk: vár. Isten türelme velünk szemben olyan, mint egy apa türelme, egy olyan emberé, aki nagyon szeret bennünket. Azt mondanám, hogy egy apa és anya együttes türelme. Mindig közel van szívünkhöz, és amikor kopogtat, gyengéden és nagy szeretettel teszi.
Próbáljunk mindnyájan így imádkozni, lépjünk be a Szövetség misztériumába! Az imában vessük magunkat az irgalmas Isten karjaiba, érezzük, hogy beborít bennünket a boldogságnak az a misztériuma, ami a szentháromságos élet, érezzük magunkat olyan vendégnek, aki nem érdemelt ekkora megtiszteltetést! És ismételgessük Istennek imádságos csodálkozással: lehetséges, hogy te csak a szeretetet ismered?
Ő nem ismer gyűlöletet. Őt gyűlölik, de ő maga nem ismer gyűlöletet. Csak szeretetet ismer. Ilyen az az Isten, akihez imádkozunk. Ez minden keresztény ima izzó magja. A szeretet Istene, a mi Atyánk, aki vár ránk és kísér bennünket!
JÓZSEF ATTILA
„Az Isten itt állt a hátam mögött
s én megkerültem érte a világot
……………………………………….
Négykézláb másztam. Álló Istenem
lenézett rám és nem emelt föl engem.
Ez a szabadság adta értenem,
hogy lesz még erő, lábraállni, bennem.
Úgy segített, hogy nem segíthetett.
Lehetett láng, de nem lehetett hamva.
Ahány igazság, annyi szeretet.
Úgy van velem, hogy itt hagyott magamra.
Gyönge a testem: óvja félelem!
De én a párom mosolyogva várom,
mert énvelem a hűség van jelen
az üres űrben tántorgó világon.
3. Az ima megvilágítja szívedet és arcodat!
A teremtés misztériumáról fogunk elmélkedni. Az élet, maga az a tény, hogy létezünk, megnyitja az ember szívét az imádságra.
A Biblia első oldala egy nagy hálaadó himnuszra emlékeztet. A teremtés-elbeszélést refrének tagolják, melyek folytonosan hangsúlyozzák minden létező jóságát és szépségét. Isten, az ő szavával, életre hív, és így minden létezést kap. Szavával elválasztja a fényt a sötétségtől, elrendeli a nappal és az éjszaka váltakozását, az évszakok egymásra következését, színpalettát nyit a növények és állatok sokféleségével. Ebben az élőlényektől túláradó erdőben pedig, mely gyorsan legyőzi a káoszt, utolsóként megjelenik az ember, és ez a megjelenés hatalmas ujjongást vált ki, mely növeli az elégedettséget és az örömöt: „Isten látta, hogy amit alkotott, nagyon jó” (Ter 1,31). Jó és egyben szép: az egész teremtés szépsége láthatóvá válik!
Elsőként a teremtés szépsége és misztériuma érinti meg az ember szívét és készteti őt imára (vö. Katolikus Egyház Katekizmusa, 2566). Így szól a nyolcadik zsoltár, melyet a kihallgatás elején hallottunk: „Bámulom az eget, kezed művét, a holdat és a csillagokat, amelyeket te rögzítettél. Mi az ember, hogy megemlékezel róla, az ember fia, hogy gondot viselsz rá?” (Zsolt 8,4–5). Az imádkozó ember szemléli a körülötte lévő létezők misztériumát, látja a fölötte feszülő csillagos égboltot – melynek mérhetetlen méreteit az asztrofizika ma megmutatja –, és azon tűnődik, micsoda szeretettervnek kell e hatalmas mű mögött lennie. És mi az ember ebben a végtelen tágasságban? „Szinte semmi” – mondja egy másik zsoltár (vö. Zsolt 89,48): egy lény, aki megszületik, egy lény, aki meghal, egy roppant törékeny lény. Mégis az egész világegyetemben az ember az egyetlen lény, aki tudatában van ennek a túláradó szépségnek. Egy pindurka lény, aki megszületik, meghal, ma még létezik, holnap már nincs, az egyetlen, aki tudatában van ennek a szépségnek. Mi tudatában vagyunk ennek a szépségnek!
Az ember imája szorosan kapcsolódik az ámulat, a csodálkozás érzéséhez.
Az ember végtelen kicsiny, ha a világegyetem méretéhez viszonyítjuk. Legnagyobb vívmányai is elég csekélynek tűnnek… De az ember mégsem semmi. Az imában ellenállhatatlanul előtérbe kerül az irgalom érzése. Semmi sem létezik véletlenszerűen: az univerzum titka abban a jóindulatú pillantásban rejtőzik, melyet valaki megláthat szemünkben. A zsoltár kijelenti, hogy alig teremtettünk kisebbé Istennél, a dicsőség és tisztesség koronáját kaptuk (vö. Zsolt 8,6). Az Istennel való kapcsolat az ember nagysága: a trónra emelése. Természetünknél fogva szinte semmik, kicsinyek vagyunk, de hivatásunknál, meghívottságunknál fogva a nagy király gyermekei vagyunk!
Közülünk ezt sokan megtapasztalták. Ha az élet viszontagságai, minden keserűségükkel, olykor azzal a veszéllyel járnak, hogy elfojtják bennünk az imádság ajándékát, akkor elég feltekinteni a csillagos égre, szemlélni a naplementét vagy egy virágot, hogy lángra lobbantsuk a hálaadás szikráját.
Talán ez a tapasztalat lehetett a Biblia első oldalainak alapja.
Amikor a nagy bibliai teremtés-elbeszélést megfogalmazták, Izrael népe nem éppen boldog időket élt. Egy ellenséges hatalom elfoglalta földjét; sokakat elhurcoltak, az emberek rabszolgaként éltek Mezopotámiában. Nem volt többé hazájuk, sem templomuk, sem társadalmi és vallási életük, semmijük sem maradt.
Mindazonáltal a nagy teremtés-elbeszéléstől kezdve valaki újra elkezdett rátalálni a hálaadás okaira, elkezdte dicsérni Istent a létezésért. Az ima a remény első ereje. Imádkozol, és a remény nő, halad előre. Azt mondanám, az ima megnyitja az ajtót a remény előtt. A remény megvan, de az imámmal kinyitom előtte az ajtót. Mert az ima emberei őrzik az alapigazságokat; ők azok, akik ismételgetik – mindenekelőtt maguknak, majd mindenki másnak –, hogy ez az élet, minden baja és megpróbáltatása ellenére, nehéz napjai ellenére, tele van kegyelemmel, melyen csak ámulhatunk. És mint ilyet mindig védenünk és vigyáznunk kell!
Az imádkozó férfiak és nők tudják, hogy a remény erősebb a csüggedésnél. Hiszik, hogy a szeretet erősebb, mint a halál, és egy napon biztosan diadalmaskodik, még ha olyan időben és oly módon is, amelyet nem ismerünk. Az ima emberei visszfényt hordanak arcukon: mert a nap a legsötétebb napokon is megvilágítja őket.
Az ima megvilágít téged: megvilágítja lelkedet, megvilágítja szívedet, és megvilágítja arcodat.
Még a legsötétebb időkben is, még a legnagyobb fájdalmak közepette is!
Mindannyian örömhordozók vagyunk. Gondoltál már erre? Hogy te örömhordozó vagy? Vagy inkább rossz, lehangoló hírek hordozója akarsz lenni? Mindannyian képesek vagyunk örömet vinni. Ez az élet Istentől kapott ajándék: túl rövid ahhoz, hogy szomorúságban és keserűségben éljük le. Dicsérjük Istent, egyszerűen örülve annak, hogy létezünk! Tekintsünk a világmindenségre, pillantsunk a szépségekre, de nézzünk keresztjeinkre is, és mondjuk: „De te létezel, te ilyennek teremtettél bennünket, önmagadnak teremtettél!” Meg kell éreznünk szívünk nyughatatlanságát, mely arra késztet, hogy köszönetet mondjunk Istennek és dicsérjük őt! A nagy királynak, a Teremtőnek a gyermekei vagyunk, és képesek vagyunk kibetűzni az ő kézjegyét az egész teremtésből; abból a teremtésből, amelyet ma nem védelmezünk, de amelyen ott van Isten kézjegye, aki azt szeretetből alkotta. Segítsen az Úr, hogy ezt egyre jobban megértsük, és vezessen arra, hogy „köszönöm”-öt mondjuk: és ez a „köszönöm” egy gyönyörű ima!
KOSZTOLÁNYI DEZSŐ: Hajnali részegség – részlet
„Ötven,
jaj ötven éve – lelkem visszadöbben –
halottjaim is itt-ott, egyre többen –
jaj, ötven éve tündököl fölöttem
ez a sok élő, fényes, égi szomszéd,
ki látja, hogy a könnyem morzsolom szét.
Szóval bevallom néked, megtörötten
földig borultam s mindezt megköszöntem.
Nézd csak, tudom, hogy nincsen mibe hinnem
s azt is tudom, hogy el kell mennem innen.
de pattanó szívem feszítve húrnak,
dalolni kezdtem ekkor azúrnak,
annak, kiről nem tudja senki, hol van,
annak, kit nem lelek se most, se holtan.
Bizony, ma már, hogy izmaim lazulnak,
úgy érzem én, barátom, hogy a porban,
hol lelkek és göröngyök közt botoltam,
mégis csak egy nagy, ismeretlen úrnak
vendége voltam.”
4. Az ima a gát a rossz egyre növekvő áradatával szemben!
Istennek az emberiségre vonatkozó terve jó, de mindennapi életünkben megtapasztaljuk a rossz jelenlétét: ez mindennapos tapasztalat. A Teremtés könyvének első fejezetei a bűn fokozatos terjedését mutatják be az emberi életben. Ádám és Éva (vö. Ter 3,3–7) kételkednek Isten jó szándékaiban, azt gondolják, hogy egy irigy istenséggel van dolguk, aki gátolja boldogságukat. Ez az oka lázadásuknak: már nem hisznek a jóságos Teremtőben, aki boldogságukat akarja. Engednek a gonosz kísértésének, és szívüket megszállja a mindenhatóság őrült vágya: „Ha eszünk a fa gyümölcséből, olyanok leszünk, mint az Isten” (vö. Ter 3,5). Így működik a kísértés: ez a nagyravágyás befészkeli magát az ember szívébe. De épp az ellenkezőjét tapasztalják meg: felnyílik a szemük, és felfedezik, hogy meztelenek (vö. Ter 3,7), semmijük sincs. Ne felejtsétek el ezt: a kísértő rossz fizető, rosszul fizet!
A második emberi nemzedékkel a rossz még rombolóbbá, erősebbé válik: Káin és Ábel történetéről van szó (vö. Ter 4,1–16). Káin irigy a testvérére: az irigység férge bújt meg benne; bár ő az elsőszülött, Ábelben vetélytársat lát, aki aláássa az ő elsőbbségét. A rossz megjelenik a szívében, és Káin nem tud rajta úrrá lenni. A rossz kezd belépni a szívébe: gondolatok ébrednek benne, melyek arra indítják, hogy rossz szemmel, gyanúval nézzen a másikra. És rosszat is gondol róla: „Ez rossz ember, ártani fog nekem.” Ez a gondolat egyre jobban befészkeli magát a szívébe… És így az első testvérpár története gyilkossággal ér véget. Most az egész emberiségre, az emberek közötti testvériségre gondolok…, mindenütt háborúk dúlnak.
Káin leszármazottai között kialakulnak a mesterségek és a művészetek, de az erőszak is kifejlődik, melyet Lámech fenyegető dala fejez ki, amely bosszúról szóló dicshimnuszként hangzik: „Megöltem egy embert sebemért, és egy ifjút sebhelyemért. Ha Káint hétszer bosszulják meg, Lámechet hetvenhétszer” (Ter 4,23–24). A bosszú: „Ezt tetted, de megfizetsz érte.” De ezt nem a bíró mondja, hanem én mondom. Bíróvá emelem magam a helyzet fölött. És így a rossz olajfoltként terjed, mígnem átitatja a teljes festővásznat: „Az Úr látta, hogy nagy az emberek gonoszsága a földön, és szívük állandóan csak a rosszra irányul” (Ter 6,5). A mindent elborító árvíznek (6–7. fejezet) és a bábeli toronynak (11. fejezet) a nagy freskói feltárják, hogy új kezdetre van szükség, új teremtésre, amely Jézus Krisztusban teljesedik majd be.
Ugyanakkor a Bibliának ezeken az első oldalain egy másik, kevésbé feltűnő, sokkal alázatosabb és istenfélőbb történet is olvasható, amely a remény megváltását jelképezi. Ha szinte mindenki embertelenül viselkedik, a gyűlöletet és térhódítást téve meg az emberi élet nagy hajtóerejévé, vannak olyan emberek is, akik képesek őszintén imádkozni Istenhez, képesek másképp írni az emberiség sorsának lapjait. Ábel elsőszülött állatokat mutat be áldozatul Istennek. Halála után Ádámnak és Évának született egy harmadik gyermeke, Szet, akitől Enos származott (akinek a neve „halandó”-t jelent). Azt mondja az Írás: „Abban az időben kezdték segítségül hívni az Úr nevét” (Ter 4,26). Aztán megjelenik Hénoch, aki „Istennel jár”, és aki a mennybe ragadtatik (vö. Ter 5,22.24). És végül ott van Noé története, egy igaz emberé, aki „Istennel járt” (Ter 6,9), és aki előtt Isten visszafogja az emberiség eltörlésére irányuló szándékát (vö. Ter 6,7–8). Ezeket a történeteket olvasva az az ember benyomása, hogy az ima a gát és az ember menedéke a rossznak a világban egyre növekvő áradatával szemben.
Ha jól belegondolunk, azért is imádkozunk, hogy önmagunktól megmentést nyerjünk. Fontos imádkoznunk: „Uram, kérlek, ments meg magamtól, nagyravágyásomtól és szenvedélyeimtől!”
A Biblia első oldalain az imádkozó emberek mind békéért dolgozó emberek: az ima ugyanis, amikor hiteles, mentes az erőszakos ösztönöktől, és nem más, mint Isten felé fordított tekintet, hogy ismét ő vigyázzon az ember szívére. A katekizmusban ezt olvassuk: „Ilyen minőségű imát igaz emberek egész sokasága él meg minden vallásban” (KEK 2569). Az ima az újjászületés virágágyait gondozza olyan helyeken, ahol az ember gyűlölete csak a sivatagot volt képes növelni. Az ima hatalmas erejű, mert vonzza Isten hatalmát, és Isten hatalma mindig életet ad: mindig. Ő az élet Istene, és újjászületést ad nekünk!
Ez az oka annak, hogy Isten uralma ezeknek a gyakran félreértett vagy a világban félresöpört férfiaknak és nőknek a láncolatán keresztül halad. De a világ Isten erejének köszönhetően él és növekszik, amelyet eme szolgái imádságukkal idevonzanak. Ez az egyáltalán nem lármás láncolat ritkán kapja meg a hírek közé kerülés tisztességét, mégis rendkívül fontos a bizalom helyreállítása érdekében a világban! Emlékszem egy ember történetére: kormányfő volt, fontos ember, nem mostanában, hanem régebben. Ateista, akinek nem volt vallási érzék a szívében, de gyermekkorában hallotta a nagyanyját imádkozni, és ez belevésődött a szívébe. És életének egy nehéz pillanatában ez az emlék felderengett a szívében, és azt mondta: „De a nagymama imádkozott…” Így elkezdett imádkozni nagyanyja imáival, és rátalált Jézusra.
Az ima mindig az élet láncolata: sok férfi és nő, akik imádkoznak, életet adnak tovább. Az ima életet szül, a kicsi ima is: ezért olyan fontos megtanítani a gyerekeket imádkozni.
Elszomorít, amikor olyan gyerekeket látok, akik nem ismerik a keresztvetést. Meg kell tanítanunk őket, hogy helyesen vessenek keresztet, mert ez az első imádság. Fontos, hogy a gyerekek megtanuljanak imádkozni. Aztán lehet, hogy elfelejtik majd, lehet, hogy más útra lépnek; de a gyermekként megtanult első imák megmaradnak a szívben, mert azok az élet magjai, az Istennel folytatott párbeszéd csírái.
Isten útja Isten történelmében rajtuk keresztül haladt: az emberiség „maradékán” keresztül, amely nem alkalmazkodott az erősebb törvényéhez, hanem kérte Istent, hogy vigye végbe csodáit, és mindenekelőtt alakítsa át kőszívünket hússzívvé (vö. Ez 36,26). És ez segíti az imádságot: mert az ima kinyitja az ajtót Isten előtt, és átalakítja sokszor kőszívünket emberséges szívvé. És sok emberségre van szükség, és ha emberségesek vagyunk, akkor jól imádkozunk.
„Nem a csend van két szó között,
KURDI IMRE
hanem a szó van két csend között.
Szólni nem az tud, ki szólni tud,
szólni az tud, ki hallgatni tud.”
5. Hallgassuk meg Istent, válaszoljunk neki, vitatkozzunk vele!
Egy hang váratlanul megszólal Ábrahám életében. Ez a hang felszólítja, hogy induljon el egy képtelennek tűnő úton. Ez a hang arra indítja, hogy szakadjon el otthonától, családi gyökereitől, hogy egy új, másik jövő felé menjen. És mindezt egy ígéret alapján, melyben csak bíznia kell.
Ígéretben bízni pedig nem könnyű, bátorságot igényel. És Ábrahám bízott.
A Biblia hallgat az első pátriárka múltjáról. A dolgok logikája szerint feltételezhetjük, hogy más istenségeket imádott; bölcs ember lehetett, aki rendre az eget és a csillagokat kémlelte. Az Úr ugyanis megígérte neki, hogy annyi utóda lesz, mint ahány csillag az égen ragyog.
És Ábrahám elindul. Hallja Isten hangját, és bízik a szavában. Ez fontos: bízik Isten szavában.
Elindulásával az istenkapcsolat felfogásának új módja születik; ez az oka, amiért Ábrahám pátriárka a nagy zsidó, keresztény és iszlám lelki hagyományban Isten tökéletes embereként van jelen, aki képes alárendelni magát neki akkor is, amikor akarata nehéznek, sőt egyenesen érthetetlennek bizonyul.
Ábrahám tehát a Szó embere. Amikor Isten szól, az ember e Szó receptorává válik, élete pedig azzá a hellyé, ahol e Szó megtestesülni kíván. Ez jelentős újdonság az ember vallási útján: a hívő ember életét elkezdik hivatásként felfogni, vagyis meghívásként, egy ígéret teljesülésének helyeként; és az ember már nem annyira egy rejtély súlya alatt mozog a világban, hanem az egy napon valóra váló ígéretből fakadó erővel. És Ábrahám hitt Isten ígéretének. Hitt, és ment, anélkül hogy tudta volna, hova megy – ezt mondja a Zsidóknak írt levél (vö. Zsid 11,8). De bízott!
A Teremtés könyvét olvasva felfedezzük, hogy Ábrahám az imát ahhoz a Szóhoz való állandó hűségben élte meg, amely időnként felhangzott útja során. Összefoglalóan elmondhatjuk, hogy Ábrahám életében a hit történelemmé válik.
A hit történelemmé válik. Sőt életével, példájával, Ábrahám tanítja is nekünk ezt az utat, amelyen a hit történelemmé válik.
Istent már nem csak a kozmikus jelenségekben látják, mint egy távoli Istent, aki rettegést vált ki. Ábrahám Istene az „én Istenemmé” válik, személyes történelmem Istenévé, aki vezeti lépteimet, aki nem hagy el engem; napjaim Istene, kalandjaim társa; gondviselő Isten. Felteszem magamnak a kérdést, de titeket is kérdezlek: rendelkezünk mi ezzel az istentapasztalattal?
Az „én Istenem”, az engem kísérő Isten, személyes történelmem Istene, Isten, aki lépteimet vezeti, aki nem hagy el engem, napjaim Istene?
Megvan ez a tapasztalatunk? Gondolkodjunk el rajta!
Ábrahámnak erről a tapasztalatáról a lelkiségtörténet egyik legeredetibb szövege is tanúságot tesz: Blaise Pascal Feljegyzése [Mémorial]. Így kezdődik: „Ábrahám Istene, Izsák Istene, Jákob Istene, nem a filozófusok és a tudósok Istene. Bizonyosság, bizonyosság. Érzés. Öröm. Béke. Jézus Krisztus Istene.” Ez a feljegyzés, mely egy kis pergamenre van írva, amelyet a filozófus ruhájába varrva találtak meg halálát követően, nem értelmi reflexiót fejez ki Istenről, melyre egy olyan bölcs ember, mint ő képes, hanem Isten jelenlétének élő, megtapasztalt érzését. Pascal még azt a pontos pillanatot is feljegyzi, amikor megérezte ezt a valóságot, melyre végre rátalált: 1654. november 23-án este.
Ez nem az elvont Isten vagy a kozmikus Isten, nem! Ő egy személynek, egy meghívásnak az Istene, Ábrahám, Izsák, Jákob Istene, az az Isten, aki bizonyosság, aki érzés, aki öröm.
„Ábrahám imája elsősorban cselekedetekben fejeződik ki: hallgatag ember, aki minden szálláshelyén oltárt épít az Úrnak” (Katolikus Egyház katekizmusa, 2570). Ábrahám nem épít templomot, hanem kövekkel jelzett utat hagy maga mögött, melyek emlékeztetnek Isten átvonulására: meglepő ez az Isten, mint például amikor három vendég alakjában meglátogatja őt, akit ő és Sára udvariasan fogadnak, és aki bejelenti neki fiának, Izsáknak születését (vö. Ter 18,1–15). Ábrahám százéves volt, felesége pedig kilencven, többé-kevésbé. És hittek, bíztak Istenben. És felesége, Sára gyermeket fogant. Ebben a korban! Ilyen Ábrahámnak az Istene, a mi Istenünk, aki kísér bennünket!
Ábrahám így közeli kapcsolatba kerül Istennel, még vitatkozni is képes vele, de mindig hű hozzá. Beszél és vitatkozik Istennel.
A végső próbatételig, amikor Isten azt kéri tőle, hogy áldozza fel saját fiát, Izsákot, a vénségében kapott fiát, egyetlen örökösét. Ekkor Ábrahám drámaként éli meg hitét, éjszakai botorkálásként, csillagtalan égbolt alatt.
Velünk is sokszor megesik, hogy sötétben járunk, de hittel.
Maga Isten állítja majd meg Ábrahám lesújtani kész kezét, mert látja valóban teljes készségét (vö. Ter 22,1–19). Testvérek, tanuljunk Ábrahámtól, tanuljunk meg hittel imádkozni: hallgatni az Urat, úton lenni, párbeszédet folytatni, akár vitatkozni is! Ne féljünk vitatkozni Istennel! Sőt olyat is mondok, ami eretnekségnek tűnik: sokszor hallottam, hogy az emberek azt mondták nekem: „Tudja, ez történt velem, és megharagudtam Istenre” –
„Volt bátorságod megharagudni Istenre?” – „Igen, haragudtam rá!” – „Ez az imádság egyik formája!”
Mert csak egy gyermek képes megharagudni édesapjára, és aztán újra találkozni vele. Tanuljunk meg Ábrahámtól hittel imádkozni, párbeszédet folytatni, vitatkozni, de mindig készen arra, hogy elfogadjuk Isten szavát és azt gyakorlatba ültessük!
Tanuljunk meg úgy beszélni Istennel, mint fiú az apjával: hallgassuk meg, válaszoljunk neki, vitatkozzunk vele! Nyíltan, mint fiú az apjával.
Ábrahám így tanít bennünket imádkozni.
„A könny hazug, a szó sivár,
Prohászka Ottokár
Jól tudom én, hogy rám mi vár:
Valóság lesz minden remény
S a fájdalomból költemény;
Oh, mennyi üdv, ó, mennyi fény,
A végtelenben élek én,
A könnyeken s a harcon át
Zengem a Megváltó dalát:
Küzdj s ne féld az enyészetet,
Hogy megtaláld az életet
Örökre!”
6. Életünk legsötétebb perceiben is találkozhatunk Istennel!
A Teremtés könyve távoli korokban élő férfiak és nők történetein keresztül olyan eseményeket mesél el, amelyekben saját életünkre ismerhetünk. A pátriárkákról szóló elbeszélésciklusban egy olyan ember életéről is hallunk, aki ravaszságát tartotta legfontosabb tulajdonságának: ő Jákob. A bibliai történet beszámol arról, milyen nehéz kapcsolat fűzi Jákobot testvéréhez, Ézsauhoz. Kiskoruktól kezdve versengenek egymással, és később sem fognak felhagyni ezzel. Jákob a másodszülött – ők ketten ikrek voltak –, de megtévesztéssel sikerül megszereznie apjától, Izsáktól az áldást, és így megkaparintania az elsőszülöttségi jogot (vö. Ter 25,19–34). Ez csak az első a trükkök hosszú sorában, amelyekre ez az ügyeskedő ember képes. A „Jákob” név is olyan emberre utal, aki furfangosan él.
Kénytelen messzire menekülni testvérétől, de minden vállalkozását siker koronázza. Ügyesen üzletel: jól meggazdagszik, hatalmas nyáj tulajdonosává válik. Konokságával és kitartásával sikerül feleségül vennie Lábán legszebb lányát, akibe igazán szerelmes volt. Jákob – úgy mondanánk modern megfogalmazásban – egy „önerejéből felemelkedett” ember, aki rátermettségével, agyafúrtságával mindent meg tud szerezni, amit csak akar. De hiányzik belőle valami. Nincs élő kapcsolata a gyökereivel.
Egy nap honvágy ébred benne, visszavágyódik egykori otthonába, ahol még Ézsau, a testvére lakik, akivel mindig meglehetősen rossz kapcsolatban volt. Jákob elindul, és egy nagyszámú karavánnal – emberekkel, állatokkal – hosszú utat tesz meg, mígnem elérkezik az utolsó állomáshelyhez, a Jabbok patakhoz. Itt a Teremtés könyvének egyik igen emlékezetes oldalát olvashatjuk (vö. Ter 32,23–33). Elmondja, hogy a pátriárka, miután a vele lévő összes embert és állatot – melyek sokan voltak – átkísérte a patakon, egyedül marad az idegen oldalon. És azon gondolkodik, mi vár rá másnap. Hogyan fogadja majd őt Ézsau, a testvére, akitől ellopta az elsőszülöttséget? Csak úgy kavarognak a gondolatok Jákob fejében. És miközben besötétedik, hirtelen megragadja őt egy idegen, és harcolni kezd vele. A katekizmus ezt így magyarázza: „Az Egyház spirituális hagyománya ebben az elbeszélésben az imádságnak mint a hit harcának és a kitartás győzelmének a szimbólumát látta” (KEK 2573).
Jákob egész éjjel harcolt, sosem engedve el ellenfelét. Végül veszített, riválisa az ülőidegénél sújtott le rá, és attól kezdve egész életére sánta lett. Ez a titokzatos birkózó megkérdezi a pátriárka nevét, majd azt mondja neki: „Ezentúl ne Jákobnak hívjanak, hanem Izraelnek, mivel megküzdtél Istennel és az emberekkel, és győzedelmeskedtél” (Ter 32,29). Mintha azt mondaná: „Nem leszel többé sántikálva járó férfi, hanem egyenesen fogsz járni. Megváltoztatja a nevét, megváltoztatja az életét, megváltoztatja a magatartását. Izraelnek hívjanak! Aztán Jákob is kér a másiktól: „Áruld el a nevedet.” Ő azonban nem árulja el, helyette inkább megáldja. Jákob pedig rájön, hogy „szemtől szemben” találkozott Istennel (vö. Ter 32,30–31).
Küzdelem Istennel: az ima egyik metaforája. Más alkalommal Jákob képes párbeszédet folytatni Istennel, barátságos és közeli jelenlétként érzi őt. De azon az éjszakán, egy hosszú ideig tartó küzdelem után, melyben majdnem életét veszti, a pátriárka megváltozik. Névváltozás, életmódváltozás, személyiségváltozás történik: valóban megváltozik. Most az egyszer nem ura a helyzetnek – ravaszsága nem segít –, ő többé már nem a stratéga és mindent kiszámító ember. Isten visszavezeti őt ahhoz az igazsághoz, hogy ő is csak egy halandó, aki retteg és fél, Jákob ugyanis félt, amikor harcolt. Ez egyszer Jákob nem tud mást Isten elé vinni, csak a törékenységét és a tehetetlenségét, de persze a bűneit is.
És ez az a Jákob, aki megkapja Istentől az áldást, amellyel besántikál az ígéret földjére: sebezhető és megsebzett, de új szíve van. Egyszer hallottam, hogy egy öreg – derék ember, jó keresztény, de bűnös, aki nagyon bízott Istenben – azt mondta: „Isten megsegít engem; nem hagy magamra. A mennybe megyek, sántikálva, de bemegyek.” Jakob korábban magabiztos volt, bízott agyafúrtságában. A kegyelem számára áthatolhatatlan, az irgalomnak ellenálló ember volt; nem tudta, mi az irgalmasság. „Itt vagyok én, én parancsolok!”, nem gondolta, hogy irgalomra szorul. De Isten megmentette azt, ami elveszett. Megértette vele, hogy
megvannak a maga korlátai, hogy bűnös, aki irgalomra szorul, és így megmentette őt.
Mindannyiunknak van találkozója éjjel Istennel, életünk éjszakájában, életünk sok éjszakájában: amikor sötétség telepszik ránk, amikor bűnösnek vagy teljesen tanácstalannak érezzük magunkat. Ekkor mindig találkozhatunk Istennel. Ő meglep bennünket, amikor nem is számítunk rá, amikor valóban egyedül találjuk magunkat. Azon az éjszakán, az ismeretlen ellen harcolva, tudatára ébredünk, hogy csak szegény emberek vagyunk – hadd mondjam: „szegény nyomorultak” –, de épp akkor, amikor „szegény nyomorultnak” érezzük magunkat, nem kell félnünk:
mert abban a pillanatban Isten új nevet fog adni nekünk, mely magában foglalja egész
életünk értelmét. Megváltoztatja szívünket, és megadja nekünk azt az áldást, amely
azoknak van fenntartva, akik változtatni hagyják magukat általa.
Ez egy szép meghívás: hagyjuk, hogy Istenünk megváltoztasson bennünket. Ő tudja, hogyan
kell csinálni, mert mindannyiunkat ismer. „Uram, te ismersz engem”, mondhatjuk
mindannyian. „Uram, te ismersz engem. Változtass meg!”
Mikor elhagytak,
ADY ENDRE
Mikor a lelkem roskadozva vittem,
Csöndesen és váratlanul
Átölelt az Isten.
Nem harsonával,
Hanem jött néma, igaz öleléssel,
Nem jött szép, tüzes nappalon
De háborús éjjel.
És megvakultak
Hiú szemeim. Meghalt ifjúságom,
De őt, a fényest, nagyszerűt,
Mindörökre látom.
Gyere, Úr Jézus, Maranatha – különböző nyelveken (Youtube)
7. Ítélkezés helyett imádkozzunk, járjunk közben az emberekért!
Az imádság témájának szentelt katekéziseink során lassanként rájövünk, hogy
Isten sosem szerette, ha „könnyű” imádkozóval akad dolga. És Mózes sem „piskóta” beszélgetőpartner, meghívásának első napjától fogva.
Amikor Isten meghívja, emberileg nézve Mózes egy „kudarcot vallott” ember. A Kivonulás könyve szökevényként ábrázolja őt Midián földjén. Fiatalemberként megesett a szíve a népéhez tartozó embereken, és fel is lépett az elnyomottak védelmében. De hamarosan ráébred, hogy jó szándékai ellenére kezéből nem igazságosság, hanem erőszak származik. S ekkor szertefoszlanak dicsőségről szőtt álmai: Mózes már nem ígéretes tisztviselő, akire gyors karrier vár, hanem egy lehetőségeit elszalasztó ember, aki most egy nyájat legeltet, mely ráadásul nem is az övé. És éppen a midiáni pusztaság csendjében hívja meg Isten Mózest az égő csipkebokornál történő kinyilatkoztatásra: „»Én vagyok atyád Istene: Ábrahám Istene, Izsák Istene, Jákob Istene.« Erre Mózes eltakarta arcát, mert félt Istenre tekinteni” (Kiv 3,6).
Isten szól hozzá, meghívja őt, hogy újból vegye gondjaiba Izrael népét, de Mózes ellenvetéseket tesz. Előhozakodik félelmeivel, és kifogásokat emel: nem méltó a küldetésre, nem ismeri Isten nevét, nem hisznek majd neki az izraeliták, dadogva beszél… Sok kifogást emel. A mondat, amely leggyakrabban elhagyja Mózes ajkát, Istenhez intézett minden imájában, az a kérdés, hogy „miért?”. Miért küldtél engem? Miért akarod felszabadítani ezt a népet? Sőt a Pentateuchusban [a Mózesnek tulajdonított könyvekben] egy drámai szakasz is található, ahol Isten szemére veti Mózesnek a bizalom hiányát, mely akadálya lesz annak, hogy belépjen az ígéret földjére (vö. Szám 20,12).
Ezekkel a félelmekkel, ezzel a gyakran ingadozó szívvel hogyan tud Mózes imádkozni? Ráadásul úgy tűnik, hogy Mózes ugyanolyan ember, mint mi. És ez velünk is megtörténik:
amikor kétségek gyötörnek, ugyan hogyan imádkoznánk? Nincs kedvünk imádkozni.
És épp eme gyengesége, és nem annyira ereje az, ami szíven üt bennünket. Isten megbízta, hogy átadja a törvényt a népnek, ő az istentisztelet megalapítója, a legmélyebb misztériumok közvetítője, mégsem szűnik meg emiatt szolidaritást érezni, szoros kapcsolatban állni népével, különösen a kísértés és a bűnbeesés órájában. Mindig kötődik a néphez. Mózes sosem veszítette el népének emlékét. És ez a pásztorok egyik nagysága: nem megfeledkezni a népről, nem megfeledkezni a gyökerekről. Pál erről beszél szeretett fiatal püspökének, Timóteusnak: „Emlékezz anyádra és nagyanyádra, a gyökereidre, népedre!” [2Tim 1,5]. Mózes olyan szoros, baráti kapcsolatban állt Istennel, hogy szemtől szemben beszélhetett vele (vö. Kiv 33,11); és annyira közel marad az emberekhez, hogy irgalmat érez irántuk bűneik miatt, kísértéseik miatt, és a hirtelen támadt honvágyuk miatt, melyet a száműzöttek a múlt iránt éreztek, amikor visszatekintettek az Egyiptomban töltött időkre.
Mózes nem tagadja meg Istent, de nem tagadja meg népét sem. Összhangban áll saját vérével, összhangban cselekszik Isten hangjával. Mózes tehát nem egy tekintélyelvű, despotikus vezető; mi több, a Számok könyve úgy határozza meg, mint aki „alázatosabb és szelídebb, mint bárki a földön” (vö. Szám 12,3). Kiváltságos állapota ellenére Mózes sosem hagy fel azzal, hogy a lélekben szegények csoportjához tartozzon, akik Istenbe vetett bizalmukat viszik úti eledelül mindennapi életükben. A nép embere.
Így a Mózesre leginkább jellemző ima a közbenjárás lesz (vö. Katolikus Egyház Katekizmusa, 2574). Istenbe vetett hite teljes egységet képez a népe iránt táplált apai szeretet érzésével. Az Írás általában a magasba, Isten felé emelt karokkal ábrázolja, mint aki híddá teszi saját személyét ég és föld között. De még a legnehezebb pillanatokban, még azon a napon sem érzi úgy, hogy el kellene fordulnia népétől, amikor az elutasítja Istent és őt magát mint vezetőt, hogy aranyborjút készítsen magának. Ők az én népem! Ők az én népem! Ők az én népem! Nem tagadja meg sem Istent, sem a népet. Ezt mondja Istennek: „Nézd, a nép nagy bűnt követett el, és aranyból csinált magának istent. Mégis bocsásd meg vétkét… ha nem, akkor törölj ki engem a könyvedből, amelyet írtál” (Kiv 32,31–32).
Mózes nem cseréli el a népet. Ő híd, közbenjáró. Mindkettő fontos, a nép és Isten, ő pedig középen van. Nem adja el népét karrierje érdekében. Nem törtető, hanem közbenjáró: népéért, az ő testéért, történelméért, népéért és Istenért, aki meghívta őt. Ő a híd.
Milyen szép példa minden pásztor számára, akiknek „hidaknak” kell lenniük! Ezért hívják őket pontifexnek, hidaknak. A pásztorok hidak a nép között, akihez tartoznak, és Isten között, akihez hivatásuknál fogva tartoznak. Ugyanígy Mózes: „Bocsásd meg vétküket… ha nem, akkor törölj ki engem könyvedből, amelyet írtál. Nem akarok karriert csinálni népem nélkül.”
Ez az az ima, amelyet az igazi hívők ápolnak lelki életükben. Még ha megtapasztalják is az emberek hiányosságait és Istentől való távolságát, ezek az imádkozók nem ítélik meg őket, nem utasítják el őket.
A közbenjárás hozzáállása a szentekre jellemző, akik Jézust követve „hidak” Isten és népe között.
Ebben az értelemben Mózes volt Jézusnak, a mi pártfogónknak és közbenjárónknak a legnagyobb megjövendölője (vö. Katolikus Egyház Katekizmusa, 2577). Jézus ma is a pontifex, a híd köztünk és az Atya között. Jézus közbenjár értünk, megmutatja az Atyának a megváltásunk áraként szerzett sebeket, és közbenjár. Mózes pedig Jézus előképe, aki imádkozik ma értünk, aki közbenjár értünk.
Mózes arra buzdít bennünket, hogy magának Jézusnak a lángolásával imádkozzunk, járjunk közben a világért, és emlékezzünk arra, hogy a világ – minden gyengesége ellenére – mindig Istenhez tartozik. Mindenki Istenhez tartozik!
A legnagyobb bűnösök, a legádázabb bűnözők, a legkorruptabb vezetők Isten gyermekei, Jézus pedig érzi ezt, és közbenjár mindenkiért. És a világ az igaz ember áldásának köszönhetően él és virágzik, a könyörületnek, a megszánásnak, az irgalomnak azon imájának köszönhetően, amellyel a szent, az igaz, a közbenjáró, a pap, a püspök, a pápa, a világi hívő, bármelyik megkeresztelt ember szüntelenül fordul Istenhez az emberekért, bárhol és a történelem bármelyik percében. Gondoljunk Mózesre, a közbenjáróra! És amikor kedvünk támad megítélni valakit, és dühösek vagyunk belül – az nem baj, ha dühösek vagyunk, de az baj, ha megítélünk bárkit is –, járjunk közben érte: ez sokat segít nekünk!
Mikor a bűntől meggyötörten
REMÉNYIK SÁNDOR: Valaki értem imádkozott
A lelkem terheket hordozott
Egyszer csak könnyebb lett a lelkem
Valaki értem imádkozott.
Valaki értem imádkozott,
Talán apám, anyám régen?
Talán más is, aki szeret.
Jó barátom vagy testvérem?
Én nem tudom, de áldom Istent,
Ki nékem megváltást hozott,
És azt, aki értem csak
Egyszer is imádkozott.
Források:
Ferenc Pápa katekézis sorozatának elmélkedései (2020. május 6-ától szerdánként hangzott el)
OLI honlapja (fordítás: Tőzsér Endre piarista atya)
grafika: Komáromi János
valamint a jelölt költők ill. versek
Komáromi Mária összeállítása