Szent Ferenc énekelve fogadta nővérét, a testi halált, mert megértette, hogy az olyan kapu, amely lehetővé teszi, hogy belépjen az Istennel való teljes egységbe. Felismerve az élet ajándék voltát, mindent vissza akart adni a Teremtőnek: „Semmit se tartsatok tehát vissza magatokból magatoknak, hogy egészen visszafogadjon benneteket az, aki egészen odaadja önmagát nektek.” (LRend 29)
Így válik Ferenc halála tranzitussá, húsvéti valósággá: átmenetté ebből az életből az örök élet, a feltámadás teljességébe.
Szent Ferenc halálának évfordulója meghív minket arra, hogy elmélkedjük át a magunk életét és halálát a hit látásmódjával, köszönjük meg Istennek bőségesen ránk árasztott adományait, így újítva meg válaszunkat az Úr hívására, amely az egész földön arra hívja a testvéreket, hogy szavaikkal és tetteikkel tegyenek tanúságot, és ezzel mindenkit Isten szeretetéhez vonzzanak (vö. MKif 5).

Forrás: Ferenc800.hu

Szent Ferenc Alverna hegyéről visszatér az Angyalos Sebhelyek Boldogasszony klastromába, és elköltözik e világból

Szent Mihály ünnepe után tehát Szent Ferenc, Leó testvér és egy jámbor paraszt kíséretében, akinek a szamarán utazott, mert a lábában lévő szögek miatt nem bírt gyalogolni, leereszkedett Alverna hegyéről.
Szentségének híre akkor már messze terjedt azon a vidéken. Hozzájárultak a pásztorok is, akik széltében beszélték, hogy Alverna hegyét lángokban látták lobogni, s hogy az bizonyosan valami nagy csodának volt a jele, amit Isten Szent Ferenccel tett. Amikor a környék népe megtudta, hogy Szent Ferenc arra megy, látására férfiak és nők, nagyok és kicsinyek mind elé futottak, s áhítattal és sóvárgással azon igyekeztek, hogy ruháját érinthessék, és kezét megcsókolhassák; amit a Szent a jámbor néptől nem tagadhatott meg. Bár kezefeje be volt kötve, hogy a sebhelyeket elrejtse, még csuhájának ujját is ráhúzta kezére, úgyhogy csak szabadon maradt ujjait nyújtotta nekik csókra.
Annak ellenére, hogy el akarta titkolni a sebhelyeket, mert minden világi dicsőségre szolgáló alkalmat kerülni kívánt, Istennek úgy tetszett, hogy a szentséges sebhelyek ereje által csodákat tegyen: különösen Szent Ferencnek ezen az útján, amely Alverna hegyétől az Angyalos Boldogasszony kolostoráig vezetett; később pedig mind életében, mind halála után a világ különb különb részein. Méghozzá azért, hogy a sebhelyek titokzatosan csodálatos ereje, valamint Krisztusnak Szent Ferenc iránt tanúsított végtelen szeretete és irgalma világos és kézzelfogható jelek által nyilvánvalóvá váljék. E csodák közül mondunk el a továbbiakban néhányat.
Amikor Szent Ferenc az arezzói tartomány határán az egyik faluhoz közeledett, egy asszony nyolc éves fiával a karján, sírva járult elé. A gyermek négy éve vízkórságban szenvedett, és oly irtózatosan föl volt puffadva a hasa, hogy amikor fölegyenesedett, nem látta tőle lábait. Az asszony eléje tette fiacskáját, és kérte, hogy segítsen rajta. Szent Ferenc előbb imádkozott, majd szent kezét a gyermek hasára tette, mire a daganat azonnal lelohadt, és a fiúcska teljesen meggyógyult. A Szent visszaadta a gyermeket anyjának, aki boldogan vitte haza, s Istennek és Szent Ferencnek hálálkodva, szívesen mutogatta gyógyult gyermekét a környékbelieknek, akik csodájára jártak.
Ugyanazon a napon Szent Ferenc útja Borgo San Sepolcrón vezetett át. A városka és a környező települések népe messze elébe jött, sokan olajfaágakkal kezükben kísérték, és hangosan kiáltozták: – Itt a Szent! Itt a Szent! – Óriási tolongás és tülekedés támadt körülötte, mert mindenki meg akarta érinteni. Ő pedig Istenben elmerülve, a szemlélődés által elragadtatva, önkívületben haladt át köztük. S noha megtapogatták, föltartóztatták, húzták vonták, ő mintha teljesen érzéketlen lenne, mit sem vett észre abból, ami körülötte és vele történt, azt sem tudta, hogy a városkát és környékét már jó darabon elhagyta. Ugyanis egy jó mérfölddel túllehettek a városkán, a néptömeg is elmaradozott már, amikor egy bélpoklos házhoz értek. Ekkor az égiekkel Társalkodó megkérdezte kísérőjétől: – Messze vagyunk még Borgo San Sepolcrótól? – Valóban lelke annyira elmerült a mennyeiek szemléletében, hogy nem észlelte a földieket, és nem törődött sem a vidékek változásával, sem az idő múlásával, sem a körülötte jövő menő emberekkel. S ez más alkalmakkor is megesett vele, amint erről tapasztalataik alapján társai tanúskodtak.
Aznap este Szent Ferenc a barátok Monte Casale-i kolostorában szállt meg. Volt ott egy testvér, akit annyira gyötört a kórság, hogy nyavalyája inkább az ördög mesterkedésének tűnt, mintsem természetes betegségnek. Néha habzó szájjal és borzalmasan rángatózva földre vetette magát; máskor tagjai hol görcsbe rándultak, hol egészen elernyedtek; olykor kinyúlt a földön, aztán meg úgy összegörnyedt, hogy sarkával a tarkóját verdeste; hol a magasba dobta magát, hol meg hanyatt terült a földön. Szent Ferenc éppen az asztalnál ült, amikor társai a nyomorult, gyógyíthatatlan testvér kínjait elbeszélték neki. Megesett a szíve rajta, kenyeréből letört egy darabkát, stigmával megszentelt kezével megáldotta, és elküldte a beteg testvérnek. Ahogy az megette, nyomban tökéletesen meggyógyult, és soha többé nem tört ki rajta a nyavalya.
Másnap reggel Szent Ferenc a kolostorból két testvért Alverna hegyére küldött, s velük együtt elbocsátotta a parasztot is, aki kölcsönadta neki szamarát, mert azt akarta, hogy hazatérjen. Elindultak a testvérek a paraszttal meg a szamarával együtt, s amikor Arezzo határába értek, az odavalósiak már messziről meglátták őket, s igen megörültek, mert azt hitték, Szent Ferenc, aki két napja járt arra, visszatért hozzájuk. Egy odavaló asszony ugyanis három napja vajúdott, de nem tudta világra hozni magzatát, s ezért már már halálán volt. Az emberek abban reménykedtek, ha Szent Ferenc ráteszi szentséges kezeit, az asszony egészségesen megszüli gyermekét. Amikor azonban a barátok közelebb jöttek, s az emberek észrevették, hogy Szent Ferenc nincs köztük, nagy volt a csalódásuk. Ám ahol nem volt személyesen jelen Szent Ferenc, ott lehetett csodatevő ereje, mert szilárdan hitt benne a nép. És halljatok csodát! Az asszony haldoklott, s arcára kiültek már a haláltusa jelei. Az emberek pedig kérdezik a barátoktól, nincs e náluk valami, amit Szent Ferenc kezeivel érintett. Töprengenek keresgélnek a barátok, de semmi egyebet nem lelnek, mint a szamár kötőfékjét, amelybe Szent Ferenc utazáskor kapaszkodott. Áhítatosan fogják az emberek a kötőféket, ráteszik az asszony testére, miközben buzgó hittel Szent Ferenchez fohászkodva, oltalmába ajánlják őt. És mi történt? Amint rátették a kötőféket, az asszony azonnal megkönnyebbült, s nemcsak megszabadult minden veszedelemtől, hanem könnyen és szerencsésen egészséges gyermeknek adott életet.
Szent Ferenc pedig még néhány napig a kolostorban maradt, azután Cittr di Castellóba ment. Ott a polgárok egy régtől fogva ördöngös asszonyt hoztak eléje. Alázatosan kérték, szabadítsa meg az ördögtől, mert az asszony hol fájdalmas jajgatással, hol kegyetlen ordítozással, hol mérges kutyaugatással állandóan háborgatja az egész környéket. Szent Ferenc előbb imába merült, majd keresztet vetett az asszonyra, és megparancsolta az ördögnek, hogy távozzék. Azonnal kiment belőle az ördög, s az asszony testileg-lelkileg meggyógyult. Elterjedvén e csodának híre a nép között, egy édesanya mélységes bizalommal hozta gyógyíthatatlan sebbel kínlódó fiacskáját hozzá, és buzgón kérte, hogy érintse kezével. Szent Ferenc látva az asszony hitét, fogta a fiúcskát, leoldotta róla a kötést, háromszor megjelölte a kereszt jelével a sebet, majd újból bekötözte, és visszaadta őt anyjának. Minthogy este volt, az édesanya rögtön ágyba fektette, és elaltatta gyermekét. Reggel aztán, amikor ki akarta emelni az ágyból, nem találta rajta a kötést, s ahogy jobban megnézte, azt is látta, hogy fiacskája teljesen meggyógyult, mintha soha nem is lett volna baja. A seb helyén a hús piros rózsa alakjában forradt össze, de ez is inkább a csoda jelének, mint a seb helyének látszott, mert a rózsa egész életében megmaradt emlékeztetőül Szent Ferencre, aki meggyógyította őt.
Citta di Castellóban a polgárok jámbor marasztalására Szent Ferenc ekkor egy hónapot töltött, s ez idő alatt számos más csodát is művelt. Aztán elindult az Angyalos Boldogasszony klastromába Leó testvérrel és egy jó emberrel, aki kölcsönadta szamarát, hogy azon folytathassa útját. Történt, hogy az utak rossz állapota és a nagy hideg miatt, bár egész nap mentek, nem jutottak olyan helyre, ahol szállást kaphattak volna. Így aztán az esti sötétség és a rossz idő arra kényszeríttette őket, hogy egy sziklaüregbe húzódjanak éjszakára, ahol legalább a hóeséstől valamennyire védve voltak. A jámbor szamaras gazda nem volt elég melegen öltözve, s ebbe a sanyarú helyzetbe jutva a hidegtől nem tudott elaludni, mert tüzet sem gyújthattak. Azért háborogni és siránkozni kezdett magában, Szent Ferenc ellen morgolódva, hogy ilyen helyre vezette. Szent Ferenc ezt észrevette, nagyon megsajnálta szegényt, és lelke szánalmában rátette kezét. S halljatok csodát! Amint a szeráf tüzétől átizzott és átlyukasztott kezével megérintette, a jó ember nem fázott többé, hanem kívül belül olyan meleg járta át, mintha tüzes kemence szájánál ült volna. Testében-lelkében így megnyugodva, nyomban elszunnyadt, és maga állítása szerint ott a sziklák és a hó között édesebben aludta át az éjszakát, mintha otthon lett volna a saját ágyában.
Másnap továbbmentek, és elértek az Angyalos Boldogasszonyhoz. Mikor már a közelében voltak, Leó testvér föltekintett, s a kolostor felé nézegetve, az előtte haladó Szent Ferenc előtt egy gyönyörű szép keresztet pillantott meg, amelyen a Megfeszített alakja függött. A feszület lépést tartott Szent Ferenccel, mikor ő megállt, az is megállott, mikor ő elindult, az is vele ment. És akkora fényt árasztott, hogy nemcsak Szent Ferenc arcát, hanem körös-körül mindent megvilágított. A jelenés mindaddig tartott, míg Szent Ferenc el nem tűnt az Angyalos Boldogasszony kapuja mögött.
Ahogy Szent Ferenc Leó testvérrel beköszöntött a kolostorba, a testvérek őszinte örömmel és igaz szeretettel fogadták őket. Attól kezdve egészen halála napjáig Szent Ferenc idejének nagy részét ebben a kolostorban töltötte. Szentségének és csodatételeinek híre nemcsak a szerzetben, hanem a világban is napról napra terjedt, jóllehet ő mélységes alázatában amennyire csak tehette, rejtegette Isten kegyelmét és ajándékait, s magát a legnagyobb bűnösnek nevezte. Leó testvér ezen egyszer igen elcsodálkozott, és balgatagon így tűnődött magában: “Íme, ez nyilvánosan a legnagyobb bűnösnek nevezi magát; ugyanakkor nagy szentnek tartják a szerzetben, és Isten is különlegesen kitüntette; mindazonáltal a gyónásban nem vádolja magát a testiség bűneivel. Vajon valóban szűz e?” Nagyon szerette volna megtudni e dologban az igazat, de persze Szent Ferenctől nem merte megkérdezni. Azért Istenhez folyamodott, és állhatatosan kérte, nyújtson neki bizonyosságot afelől, amit annyira kíván tudni. Kitartó imádságát Isten meghallgatta, és látomásban biztosította őt, hogy Szent Ferenc megőrizte szűzi ártatlanságát. Látomásában Szent Ferencet kimagasló helyen látta állni, ahová senki sem juthatott el, sőt amelyet senki meg sem közelíthetett. Sugalmazás útján megértette, hogy az a kiváltságos hely jelenti Szent Ferenc kiváló szűzi tisztaságát, amely szükséges volt ahhoz, hogy testét Krisztus sebei ékesíthessék.
Amikor Szent Ferenc látta, hogy testi erejét Krisztus sebhelyei lassan-lassan fölemésztik; hamarosan összehívatta a nagykáptalant. Mikor ez összegyűlt, alázatosan mentegette magát, hogy rendfőnöki tisztében már nem tudja a szerzet gondját viselni. Mivel azonban a pápa tette meg őt rendfőnökké, és a pápa határozott engedelme nélkül hivatalát se le nem teheti, se maga helyett utódot nem állíthat, azért helyetteséül rendeli Cattani Péter testvért, s annyi szeretettel ajánlja az ő, valamint a tartományfőnökök gondjába a szerzetet, amennyire csak tőle telik. Ezek után Szent Ferenc lelkében megerősödve szemét és kezét égre emelte, és ezeket mondotta: – Uram Istenem! Néked ajánlom általad eddig rám bízott családodat, mert gyöngeségeim miatt, amelyeket Te jól ismersz, édes Uram, tovább nem gondozhatom. A tartományfőnökök gondjába is ajánlom, nekik kelljen számot adniuk az ítélet napján, ha hanyagságuk, rossz példájuk vagy túlzott szigorúságuk miatt valamelyik testvér elkárhozik. – Istennek úgy tetszett, hogy amikor gyöngeségeire hivatkozott, a káptalan minden tagja megértse, hogy sebhelyeiről beszél, s a meghatottságtól senki sem tudta visszafojtani sírását. Ettől kezdve a rend kormányzását helyettesére és a tartományfőnökökre bízta, így szólván még hozzájuk: – Mostantól fogva, hogy gyöngeségeim miatt letettem a rend gondját, nincs más teendőm, mint hogy imádkozzam Istenhez szerzetünkért, és jó példát adjak a testvéreknek. Jól tudom ugyanis, ha betegségem engedi, a legnagyobb szolgálat, amit tehetek, ha szüntelenül kérem Istent, hogy oltalmazza, irányítsa és fönntartsa szerzetünket.
Mint már szó esett róla, Szent Ferenc a szentséges sebhelyeket, amennyire csak tehette, igyekezett elrejteni, s amióta megkapta őket, bekötözött kezekkel járt, és lábán harisnyát hordott. Mégsem akadályozhatta meg, hogy sokan a testvérek közül különféle módokon meg ne lássák és meg ne érintsék, különösen oldalsebét, amit pedig a legnagyobb iparkodással takargatott. Így például a körülötte szolgáló fráter jámbor ügyeskedéssel rávette őt, hogy vegye le csuháját, ő majd kiporolja. Amikor Szent Ferenc csakugyan lehúzta magáról csuháját, ez a fráter nemcsak szabadon látta oldalsebét, hanem gyorsan odanyúlva melléhez, három ujjával ki is tapogatta alakját és terjedelmét. Ám még nyilvánvalóbban megbizonyosodott róla Ruffino testvér, akit Szent Ferenc a világ legszentebb emberének tartott, s ezért bensőségesen szerette, és minden kívánságát teljesítette. Ez a Ruffino testvér háromféleképpen győződött meg, és győzött meg másokat is a sebhelyek, különösen az oldalseb valóságáról. Először is ő mosta Szent Ferenc fehérneműjét. Tudnunk kell ehhez azt is, hogy Szent Ferenc olyan bő, hosszú szárú alsóruhát hordott, hogy jól fölhúzva be tudta vele takarni oldalsebét. Ruffino testvér mosáskor alaposan megvizsgálta alsóruháját, és jobb felén minden alkalommal véresnek találta, amiből biztosra vette, hogy a vér az oldalsebből szivárgott ki. Szent Ferenc meg is pirongatta, amikor észrevette, hogy a fehérneműt kiteregeti, és a vérfoltot keresgéli rajta. Egy másik alkalommal pedig, amikor Szent Ferenc derekát gyúrogatta, szándékosan előrenyúlt, és ujjait oldalsebébe dugta, mire Szent Ferenc fájdalmában följajdult: – Isten bocsásson meg neked, Ruffino testvér, mit csinálsz velem? – Egy harmadik alkalommal viszont azt a kiváltságot kérte Szent Ferenctől, hogy puszta szeretetből cserélje el vele csuháját. Bár nem nagyon szívesen, Szent Ferenc atyailag teljesítette kívánságát, levetette saját csuháját, odaadta neki, s aztán magára húzta az övét. A csuhaváltás közben pedig Ruffino testvér szépen szemügyre vehette oldalsebét. Leó testvér és több más társa szintén látta Szent Ferenc iletében a sebhelyeket. S jóllehet ezek a testvérek életszentségük folytán megbízható emberek voltak, s puszta szavuknak is hinni lehetett, mégis, hogy a szívekből minden kételyt kiirtsanak, megesküdtek a Bibliára, hogy a sebhelyeket saját szemükkel látták. Látta ezenfelül néhány, Szent Ferenccel bensőséges viszonyban lévő bíboros, akik aztán himnuszokban, antifónákban és prózai írásokban dicsőítették a szent sebhelyeket. Maga Sándor pápa is egyik prédikációjában, amelyet a nép előtt tartott, és amelyen jelen voltak a bíborosok is, köztük Szent Bonaventúra, határozottan kijelentette, hogy még Szent Ferenc életében szemtanúja volt a sebhelyeknek. Végül elmondjuk még, hogy Settesoli Jacopa, római nemes asszony, hűséges tisztelője Szent Ferencnek, nemcsak látta, hanem meg is csókolta sebhelyeit. Isteni sugallatra ugyanis Rómából Assisibe sietett, hogy jelen lehessen Szent Ferenc halálánál. Ez pedig a következőképpen történt.
Szent Ferenc pár nappal halála előtt betegen feküdt az assisi püspöki palotában. Vele volt néhány társa is. Betegsége ellenére gyakran énekelt Krisztus dicséretére szent énekeket. Egyik nap valamelyik társa azt mondta neki: – Atyám, tudod, hogy a polgárok nagy bizalommal vannak irántad, és szent embernek tartanak. Ezért úgy vélekedhetnek, hogy ha te valóban az vagy, aminek hisznek, betegségedben halálodra kellene gondolnod, s amilyen súlyos állapotban vagy, inkább sírnod illenék, mint énekelned. Azt is tudnod kell, hogy az éneket, amit parancsodra veled együtt zengünk, sokan hallják a palotában és az utcán is, mert miattad fegyveresek őrzik az épületet S így megbotránkozhatnak rajtunk. Ezért azt hiszem, jobban tennéd, ha innen távoznál, s együtt visszamennénk az Angyalos Boldogasszony kolostorába, annál is inkább, mert nem jó nekünk itt a világiak között lennünk. – Szent Ferenc így válaszolt: – Drága testvérem, emlékszel, most két esztendeje, amikor Folignóban voltunk, Isten kinyilvánította nekem életem végét, nekem pedig kinyilatkoztatta, hogy néhány nap múlva ebben a betegségemben meghalok. Isten ugyanakkor arról is biztosított, hogy elnyerem bűneim bocsánatát és a paradicsom boldogságát. Addig halálomon és bűneimen sírtam, de mióta megkaptam ezt a kinyilatkoztatást, annyira eltöltött az öröm, hogy nem tudok többé sírni, hanem énekelek és énekelni fogok Istennek, amiért megajándékozott kegyelmével, és biztosított a paradicsom örömeiről. Innen pedig szívesen távozok, csak találjatok rá módot, hogy elvigyetek, mert gyöngeségem miatt nem tudok járni. – Akkor a testvérek karjukra emelték, és úgy vitték el. Számos polgár is elkísérte őket. Ahogy az úton lévő ispotályhoz értek, megállította őket: – Tegyetek le, és fordítsatok a város felé. – Letették, Assisi felé fordították, s akkor ő ezekkel a szavakkal áldotta meg a várost: – Áldjon meg az Úr, szent város, mert általad sok lélek üdvözül, Istennek sok szolgája fog lakni falaid között, és sokan lesznek benned az örök élet országának választottjai!
Amint az Angyalos Boldogasszony kolostorába értek, a betegszobába vitték, hogy ott pihenjen. A Szent magához hívta egyik társát, és így szólt hozzá: – Drága testvérem, Isten kinyilatkoztatta nekem, hogy ebben a betegségben néhány napon belül meghalok. Tudod, hogy Settesoli Jacopa asszony mennyire tiszteli és szereti rendünket, s nagyon fájna neki, ha nem lehetne jelen halálomnál. Értesítsük tehát, ha életben akar még látni, jöjjön azonnal. – A testvér megerősítette szavait: – Nagyon jól mondod, Atyám, mert hűséges tisztelőd ő, nem volna hát rendjén, ha nem lehetne jelen halálos ágyadnál. – Menj tehát – folytatta Szent Ferenc – hozz tintát, tollat, papírost, és írd, amit mondok. – A testvér elhozta az írószerszámokat, Szent Ferenc pedig ezt a levelet diktálta neki:
“Jacopa Asszonynak, Isten szolgálóleányának, fráter Ferenc, Krisztus szegénye, a mi Urunk Jézus Krisztusban üdvöt és a Szentlélek közösségét kívánja! Tudd meg, kedvesem, az áldott Krisztus az ő végtelen kegyelmében kinyilatkoztatta nekem, hogy rövidesen itt lesz életem vége. Ha tehát még élve akarsz látni, e levelem vétele után azonnal indulj el, és jöjj az Angyalos Boldogasszony klastromába, mert ha néhány napon belül nem érkezel ide, már nem találsz életben. Hozz magaddal darócot, amelybe majd testemet belecsavarják, valamint viaszgyertyát, amennyi a temetésemhez szükséges. Kérlek arra is, hozzál abból a süteményből, amit készíteni szoktál, amikor Rómában beteg voltam.”
Ám a levélírás közben Isten tudtára adta Szent Ferencnek, hogy Jacopa asszony már útban van, sőt közeledik a kolostorhoz, és magával hozza mindazt, amit a levélben kért tőle. Erre Szent Ferenc odaszólt a testvérnek, hogy hagyja abba az írást, mert nincs már szükség rá, a papírt meg tegye félre. Nagyon meglepődtek a testvérek, vajon miért nem fejezi be, és miért nem akarja elküldeni a levelet. Némi idő elteltével aztán erősen zörögnek, Szent Ferenc küldi a kapust, s amikor az kaput nyit, ott áll Jacopa, római nemes asszony két szenátor fiával és nagy lovas kísérettel. Jacopa asszony egyenest Szent Ferenchez ment a betegszobába. Jöttén Szent Ferenc lelkét nagy öröm és vigasztalás töltötte el, s Jacopa asszony is boldog volt, hogy életben találta, és beszélgethet vele. Akkor aztán elmondta, hogy Rómában imádság közben Isten értésére adta, hogy Szent Ferenc halálán van, érte akar küldeni, és kérni akarja azokat a dolgokat, amiket, mint mondta, magával hozott. Be is hozatta mindjárt Szent Ferenchez, és enni adott neki. Szent Ferenc evett, és ettől megerősödött. Jacopa asszony pedig eléje térdelt, átfogta Krisztus sebeivel ékesített szent lábait, és oly nagy áhítattal csókolta, és öntözte könnyeivel, hogy a körülöttük álló frátereknek úgy tűnt, mintha Magdolnát látnák Krisztus lábainál, és semmi módon nem tudták elszakítani onnan. Hosszú idő után végül mégis fölemelték, félrevonták, és megkérdezték tőle, hogyan jött éppen még idejében és fölszerelve mindazokkal a dolgokkal, amiket Szent Ferenc kérni akart tőle. Elmondta Jacopa asszony, hogy Rómában, amint egyik éjjel imádkozott, hangot hallott az égből, amely ezt mondta neki: “Ha még életben akarod látni Szent Ferencet, késedelem nélkül indulj Assisibe, s vidd magaddal azokat a dolgokat, amiket betegségében szoktál neki adni, és amire a teremtésnél szükség lesz.” Én pedig – fejezte be -, így cselekedtem.
Ott maradt Jacopa asszony mindaddig, mígnem Szent Ferenc elköltözött e világból, és eltemették. A temetésen kíséretével együtt nagy tisztelettel adózott neki, és az összes költségeket vállalta. Azután visszatért Rómába, és rövid idő múlva maga is szentül halt meg. Szent Ferenc iránt való tiszteletből úgy végrendelkezett, hogy az Angyalos Boldogasszony templomába vigyék, és ott temessék el. Így is történt.
Szent Ferenc halála alkalmával nemcsak Jacopa asszony, fiai és kísérete, hanem számos assisi polgár is látta és megcsókolta a dicsőséges sebhelyeket. Köztük egy Jeromos nevű, híres és tekintélyes lovag, aki, mint Szent Tamás Krisztus sebeiben, kételkedett és hitetlenkedett. Jeromos úr, hogy meggyőződjék és másokat is meggyőzzön, a testvérek és a világiak szeme láttára nagy merészen megmozgatta Szent Ferenc kezén és lábán a szögeket, és megtapintotta az oldalsebet is. Ennélfogva később állhatatos tanúja lett az igazságnak, megesküdött a Bibliára is, hogy ő a sebeket látta, és kezével érintette. A dicsőséges sebhelyeket Szent Klára is látta és megcsókolta apácáival, akik vele együtt Szent Ferenc temetésén jelen voltak.
Krisztus dicsőséges hitvallója, Szent Ferenc Atyánk az Úr 1226. esztendejében október 4-én, szombaton költözött el e világból, és másnap, vasárnap volt a temetése. Ez volt huszadik esztendeje megtérésének, vagyis amióta megkezdte a vezeklő életet. A szent sebhelyek elnyerése óta két év, születése óta pedig negyvenöt esztendő telt el. Szent Ferencet IX. Gergely pápa 1228-ban iktatta be a szentek sorába, és személyesen ment Assisibe, hogy szentté avassa.
Jézus Krisztus dicséretére. Amen.

(Assisi Szent Ferenc virágoskertje, Fioretti)