“Szomjazom”
A szamáriai asszony történetében Jézus a kútnál egyetlen kéréssel kezdi a beszélgetést: „Adj innom.” A déli hőségben leül Jákob kútja mellett, fáradtan és szomjasan. A jelenet egyszerűnek tűnik, mégis megrendítő: a Teremtő kér inni a teremtménytől. A szamáriai asszony csodálkozása valójában egy mélyebb kérdés: Ki vagy te? Ki vagy te, aki szomjazol? Ki vagy te, aki nem maradsz távol, hanem megszólítod az embert?
Ugyanez a csodálkozás égett Assisi Szent Ferenc szívében is, amikor imádságában ezt kérdezte: „Ki vagy te, Uram, és ki vagyok én?” Ki vagy te, aki hatalmas vagy, a világ Teremtője – és mégis vágyakozol az ember szeretetére? Hogyan lehetséges, hogy a végtelen Isten nemcsak az ember imádatára vár, hanem szomjazza az ember szeretetét, vágyik az emberre?
Az ember szomjazik Istenre, még ha sokszor nem is tud róla, de Isten is szomjazik az emberre. A mi vágyunk válasz az övére. Amikor a nagyböjti úton néha sivatagban érezzük magunkat, amikor bennünk nem lobog a vágy, amikor az imádság száraz és nehéz, akkor érdemes erre gondolni: van valaki, aki jobban szeret minket, mint mi saját magunkat. És ha bennünk el is halkul a vágy, ő akkor is ott van, és türelmesen vár. Mert ő az az Isten, aki szeret minket, hanem vágyik ránk is.
“….SZOMJAZOM” (Jn 19, 28).
IGEN, SZOMJAZOM RÁD…
Egész életemben vágytam a te szeretetedre. Soha nem szűntem meg keresni szeretetedet, és vágytam arra, hogy viszontszeress engem. Sok mindent kipróbáltál, midőn a boldogságra törekedtél. Miért ne próbálnád meg, hogy megnyitod előttem a szívedet, most azonnal, jobban, mint eddig bármikor?
Amikor végre kinyitod szíved ajtaját, és végre közeledsz, akkor újra és újra hallani fogod, hogy azt mondom, nem is emberi szavakkal, hanem lélekben: “Nem számít, mit tettél, én magad miatt szeretlek téged. Jöjj hozzám nyomorúságoddal és bűneiddel, bajaiddal és szükségleteiddel, és minden vágyaddal, hogy szeressenek. Szíved ajtajában állok és szólítalak…
