„Mester, jó nekünk itt lennünk!” (vö. Mt 17,4)
Nagyböjt második vasárnapján minden évben a színeváltozás evangéliuma áll előttünk. Ebben a kegyelmi időben az Úr maga mellé hív, félrevon bennünket, és arra tanít, hogy a mindennapok sodrásából időről időre emelkedjünk fel vele a „magas hegyre”. Bár kötelességeink a megszokott helyünkön tartanak, és életünk ritmusát a hétköznapok rendje szabja meg, a nagyböjt mégis meghívás: lépjünk közelebb Istenhez, és engedjük, hogy az önmegtagadás és az elcsendesedés megtisztítsa tekintetünket.
A színeváltozás eseménye feltárja a szenvedés keresztény értelmét. Jézus nem azért mutatja meg dicsőségét tanítványainak, hogy elkerüljék a keresztet, hanem hogy amikor majd szembesülnek a szenvedéssel, legyen miből erőt meríteniük. Péter felkiáltása – „Mester, jó nekünk itt lennünk!” – a kegyelem pillanatának örömét fejezi ki. A három tanítvány maradni szeretett volna, de a hegyi élmény nem menekülés volt, hanem megerősítés: látniuk kellett Krisztus dicsőségét, hogy elviselhessék majd a Golgota sötétségét.
Nekünk is szükségünk van erre a tapasztalatra. Nem csupán ritka, kivételes alkalmakon, hanem naponta. Újra és újra fel kell kapaszkodnunk arra a belső magaslatra, ahol Istennel lehetünk. Mert csak onnan, felülről látjuk helyesen életünk történéseit; ott kap arányt öröm és próbatétel, ott válik érthetővé, hogy keresztünk nem céltalan teher, hanem a feltámadás felé vezető út része.
De hogyan mehetünk fel a hegyre Jézussal? Az imádság, az önmegtagadás és az Istennek felajánlott jócselekedetek által.
Az imádság azt jelenti, hogy az ember Istent állítja élete középpontjába, átadja szívét Istennek.
Ferenc számára az imádság forrása és eredete a Lélek, aki imára ösztönzi azokat, akikben lakozik. Krisztus szeretete által a földi vágyak iránt immár érzéketlenné vált, és hogy Kedvese vigasztalását ne nélkülözze, megszakítás nélkül imádkozott s lelkével Isten számára igyekezett jelen lenni.
Isten embere egyedül maradva megnyugodott. Sóhajaival betöltötte a ligeteket, könnyeivel áztatta a földet, kezével mellét verte és úgy beszélgetett Urával, mint aki rejtett titokba nyer beavatást. Itt válaszolt a Bírónak, itt könyörgött az Atyához… itt látták, amint éjnek idején imádság közben kezét kereszt alakban tárja ki és egész testével felemelkedik a földről, majd valamiféle ragyogó felhő veszi körül, hogy a testét övező csodálatos fényesség tanúsítsa lelkének bámulatos megvilágosodását. És miként biztos jelek igazolták, itt tárultak fel előtte az isteni bölcsesség megfoghatatlan titkai.
Nagyböjt második vasárnapja arra hív bennünket, hogy mi is vállaljuk a „felmenetel” útját. Hogy legyen bátorságunk csendet teremteni, időt ajándékozni Istennek, és engedni, hogy az Ő fénye világítsa meg életünket. Mert aki megízleli az Ő közelségét, az a keresztet sem egyedül hordozza – és a Húsvét reménye már most felragyog a szívében.
Felhasznált irodalom:
Dr.Frajka Felix atya homíliái
Szent Bonaventúra: Szent Ferenc élete
Ilia Delio: A ferences imádság
Ferenc pápa korábbi beszédei
